1. nap - Érkezés

Drága Barátaim, 

nem kis örömötökre (gondolom) úgy döntöttem, írok Nektek valami blogfélét a Nagy Manilai Kalandról. Ez az első. :-)

Nos megérkeztem. Végre. Mondjuk pár órával korábban, de mivel összesen több, mint 30 órát voltam ébren, első dolgom az alvás volt. Ugyanis bárki bármit mond, egy 777-es Boeing nem alkalmas igazán alvásra. És a hazafele út még hosszabb lesz... Na de hol van az még...

Minden azzal kezdődött, hogy Ferihegyen (vagyis a méltán híres Liszt Ferenc reptéren) késtünk, mert "shortage of personal". Ez mondjuk elég mókás, szerintem. Hogy nincs elég ember kiszolgálni a repülőket. 

De aztán azért csak sikerült levegőbe emelkedni. Szép volt. Tudjátok, a felhők fölött... 

1.

Amsterdamba érve aztán annyira lógott az eső lába, hogy először gondoltam, körülnézek a reptéren magán aztán ha javul az idő, irány a város. Nem javult. De a reptér meg akkora, hogy simán eltölt az ember órákat azzal, hogy körbesétál. 


Ott kötöttem az első ismeretségemet fülöp-szigeteki emberekkel, konkrétan egy másfél éves forma kislány személyében, aki a várakozás hosszúra nyúló óráival mit sem törődve lelkesen közlekedett fel s alá illetve ismerkedett az emberekkel. Irtó cuki volt. 


Azt nem is szeretném azt hiszem hosszasan taglalni, milyen volt az Amsterdam-Manila repülőút. Egy szó: horror. 


Mikor megérkeztünk, jött a hatalmas bevándorlási vizsgálat - igen, ez az első alkalom, hogy itt járok és igen, business trip. Utóbbi tény szerintem sokat segített a dolgok leegyszerűsítésében, ami jó, mert így nem kellett ott bőröndöt nyitogatnom.


Utána várt még rám a közelharc a bőröndért, de szerencsére mire az enyém előkerült, már a legnagyobb harcosok elmentek. Azt nem nagyon értem, miért állítjuk közvetlen a szalag mellé a kicsi gyerekeket, főleg, amikor 430 ember próbálja lehalászni a 20-30 kg-os bőröndjét, de mindegy. 


Kijutva a reptér elé az első érzés ami ért, a hihetetlen párás meleg. Na ez tartott kábé 5 percig, amíg behaladtam a szálloda helyi irodájába, ahol már nagyon lelkesen vártak rám - és örömmel vettem tudomásul, hogy upgradeltek, vagyis egy nagyon menő Mercedesben fog Armando elszállítani a szállodába. Nagyon elegáns érkezés - de azért a 30 perces út alatti látvány... Ha hivatásos fotós lennék, nagyon meggazdagodnék, annyi a motívum, hogy hihetetlen - így viszont lényegében annyi erőm nem volt, hogy előbányásszam a fényképezőgépet. Ezidőtájt ugyanis nálam hajnal 4 volt, egy ébren töltött éjszaka után. Csak ültem ott a hátsó ülésen, kortyolgattam a complementary ásványvizem és bambultam kifelé. Sok egykori gyárépületre erősen hasonlító ház, barakkok, rengeteg nekem csak rongynak tűnő hm... hát rongyok, beton mindenhol.


Az "épületeken" kívül a másik érdekesség a közlekedés. Itt ugye vasárnap délelőtt volt, mégis akkora volt a forgalom, mint nálunk egy hétköznap reggel a körúton. Szerencsére Armando megnyugtatott, hogy teljesen jól lehet közlekedni, igazán rossz majd holnap, hétköznap lesz. Na hát kíváncsian várom. 
Ami a közlekedési kultúrát illeti: köze nincs az európaihoz, nyilván. Első ránézésre teljes káosznak tűnik, ahol mindenki kábé arra halad, amerre éppen akar, ezt még jeleznie sem szükséges semmilyen módon. Az én transzeferem kábé fél órás volt, irányt váltottunk ezerszer, az indexet pedig azt hiszem, egy alkalommal hallottam kattogni... Néha dudálnak, de ebben sem sikerült rendszert felfedezni, néha bejönnek eléd mindenféle látható ok nélkül, de valahogy mégis úgy tűnik ebben a káoszban, hogy figyelnek azért egymásra. 


A szálloda nagyon szép, amennyire félkómásan ugye láttam, a szobám a 17. emeleten van és a kertre meg a medencére néz. Mutatom: 

2

Ezen a jobb oldali magasabb épület, aztán lehet számolni 17-ig... :-)



Az igazi program holnap kezdődik, fél 10-re jön értem egy kolleganőm, hogy elvigyen az irodába. Visszafele meg már a hotel autója lesz a fuvaros. Komolyan, tisztára mint a nagyok! :-)

Az első benyomás (így alvás után) mindenképpen pozitív. Jó lesz ez. 




Deutsche Version: 

Liebe Freunde,

Zu Eurer größten Freude (denk ich mir so…) hab ich mich entschieden, irgendein Blog-Dings zu schreiben über mein Großes Manila-Abenteuer. Dies ist das Erste…

Nun – ich bin da. Endlich. Eigentlich schon einige Stunden früher, da ich aber mehr als 30 Stunden auf den Beinen war, habe ich das Schlafen vorgezogen. Es ist nämlich trotz allen Meinungen nicht wirklich möglich, in einem Boeing 777 zu schlafen. Und der Nachhauseweg wird noch länger… Aber bis dahin dauert’s ja noch…

Alles begann auf Ferihegy (bzw. dem berühmten Flughafen Liszt Ferenc), wo die erste Ansage des Pilots die Ankündigung von Verspätung war, und zwar wegen „shortage of personal”. Ist schon irgendwie lustig… dass es nicht genügend Leute da sind, um die Maschinen abzufertigen.

Aber dann konnten wir endlich in die Luft. Es war schön. Ihr wisst ja, über den Wolken… (ist der Himmel immer blau).

<Foto 1>

In Amsterdam war dann das Wetter so traurig, dass ich mir dachte, ich schau zunächst auf dem Flughafen rum und dann mal sehn, ob die Regenwolken noch da sind. Waren die. Allerdings hat der Flughafen solche Maße, dass man Stunden damit verbringen kann, sich alles anzuschaun.

Da hab ich auch meine erste philippinische Bekanntschaft gemacht – mit einem Mädchen, so um die anderthalb Jahre alt, das sich um die langen Stunden des Wartens nicht im geringsten kümmerte, rumlief und sich mit Menschen anfreundete. Sie war niedlich.

Ich glaub, den langen Flug von Amsterdam nach Manila will ich gar nicht weiter detaillieren… ein Wort nur: es war die Hölle.

Am Flughafen von Manila angekommen, hatte ich noch die Einwanderungsbehörde vor mir – ja, dies ist das erste Mal, dass ich da bin und ja, auf Geschäftsreise. Letzteres hat dann in der Tat viel geholfen, denn ich musste mein Gepäck nicht öffnen.

Dann hatte ich auch noch den Kampf um das Gepäck – Gott sei dank war meins so tief im Flugzeuginnern versteckt, dass die größten Kämpfer den Flughafen mit ihrem Hab und Gut bereits verlassen hatten und ich ziemlich entspannt mein 23 Kilo Koffer vom Band nehmen konnte. Ich habe aber nicht so richtig verstanden, warum man die kleinsten Kinder unmittelbar zum Band stellt, wo die anderen 430 Passagieren die 20-30 Kilo Gepäcke runterzuschleifen versuchen… na ja.

Als ich das Flughafengebäude verlassen habe, das erste, was ich gefühlt hab, war die feuchte Hitze. Also das dauerte dann die nächsten ca. 5 Minuten oder so, bis ich das Büro des Hotels erreicht habe, wo alle schon begeistert auf mich gewartet haben – und ich war auch ganz erfreut zu erfahren, dass ich gleich upgegradet (!) wurde und dass Armando mich statt eines Toyota Camry in einem coolen Mercedes ins Hotel chauffieren wird. Es war eine sehr elegante Ankunft – aber die Ansicht während der 30-minütigen Fahrt…  Wäre ich Fotograf von Beruf, könnte ich hier reich werden, so viele Motive man hier findet – allerdings jetzt hatte ich nicht mal die Kraft, das Fotoapparat aus der Tasche zu fischen. Zu dieser Zeit war es nämlich morgens um 4 bei mir, nach einer schlaflosen Nacht. Ich saß nur da, trank mein complementary Mineralwasser und schaute aus dem Fenster. Viele Gebäude die nach alten Fabrikgebäuden aussehen, Barakken, unfassbar viele lappenähnliche Dings und Beton überall.

Neben den Gebäuden war die andere interessante Sache der Verkehr. Es war ja Sonntag Vormittag  - allerdings mit so ’nem Verkehr, wie bei uns an einem ganz normalen Arbeitstag morgen früh. Armando hat mich glücklicherweise beruhigt, dass es gar nicht so schlimm ist, denn der richtige Verkehr kommt erst ab Montag ins Rollen… Na dann Mahlzeit.

Das Hotel ist wirklich schön, ich mein, was ich da so im Halbschlaf sehen konnte. Mein Zimmer ist im 17. Stock, mit Blick auf den Garten. Schaut mal:

<FOTO 2>

Da das Gebäude rechts und dann könnt Ihr bis 17 zählen….

Das richtige Programm fängt erst morgen an, meine Kollegin holt mich um 9:30 ab, wir fahren dann gemeinsam ins Büro. Und auf dem Rückweg komme ich schon mit dem Hotel-Shuttle. Echt, wie im Kino.

Die ersten Eindrücke (so nach dem Schlaf) sind auf jeden Fall positiv. Es wird schon gut.